Mostanában sokat gondolkozok. Nyakamon az érettségi, (bár különösebben nem hat meg) és hogyha jól sikerül, akkor elvileg majd Debrecenben fogok kikötni. Lehet, hogy egy pacóval, ami álmaim netovábbja lenne, csak van a történetben egy kis bibi (najó kettő, de a nemtanulok eleget nemfognak felvennitől most tekintsünk el). Eddig úgy gondoltam és terveztem rendkívül lelkesen, hogy majd mucilóval megyek. Boldogan ecseteltem neki minden egyes alkalommal, amikor vele voltam, hogy milyen jó lesz majd nekünk ketten, és soha többet nem fog rajta olyan ember ülni, akiket én csak gecikislányoknak nevezek meg hasonlóknak és minden tökéletes lesz. Csakhogy muci köhög. Valószínűleg allergia, de akkoris köhög. Emellett pedig egyre többet van rá szükség, tehát nemhiszem, hogy a szeptemberi félig hivatalos ajánlat élni fog mire oda jutunk, hogy esetleg az enyém lehetne. És sajnos be kell ismernem lassan azt, amit magamnak se vagyok hajlandó, hogy talán nem lenne tökéletes ötlet megvenni egy olyan lovat, akinek ahogy megjön a jóidő eljön a köhögése. Mert hiába nem kehes, biztos, hogy nem jókedvében akar megfulladni. Fáj amikor köhög. nekem. neki nemhiszem, mert akkor biztos nem folytatná utána ugyanolyan nagy kedvvel a munkát. Foglalkozni komolyan gondolom nem fognak vele, mert nálunk nem szokás, miért is lenne. Kicsit köhincsél, nadehát ha bír menni akkor menjen csak ez a dolga! basszákmeg.
Elkezdtem félni. Én őt egyszerűen nem tudom elengedni. Több mint két éve ő majdnem az egyetlen olyan pont, akitől csak szeretetet kaptam és még akkor is elfelejtettem mindent mellette, amikor minden bajom volt, ami csak lehetett. Olyan sokat adott nekem az a ló, hogy azt nem tudom elmondani. Azt pedig, hogy mit jelent nekem szintén lehetetlen megfogalmazni. Voltak olyan időszakok, amikor mindent. (Most elképzelem, ahogy azok az emberek akik véletlenül még idetévednek ennyi idő hallgatás után röhögnek, mint ahogy a többség, amikor szóbakerül, hogy a legtöbbet egy lótól kaptam, meg a pozitív jellemváltozásaimat szinte minden alkalommal (és kb egy kivétellel) egy paci indította el). Félek továbbá attól is, hogy nem fogok találni mégegy lovat, akivel ilyen szintű érzelmi kötődés fog kialakulni. Gangeszre ráültem és még el sem indult, de tudtam, hogy Ő az. Lesz ilyen mégegy? Vagy nem is kéne feltennem ezt a kérdést, hanem egyszerűen örüljek, hogy találtam egy ilyet az életben és még lovagolhattam is jósokáig? Ráadásul volt nem egy időszak, amikor csak én és senki más. Örüljek, hogy életem legboldogabb pillanataiból nem egyet és nem kettőt köszönhetek neki? Örülök egyébként és hálás is vagyok nagyon, tényleg. Nemis tudom mikor voltam utoljára rajta kívül valakinek hálás:D najó a barátomnak tudom, hogy voltam, de mást nem nagyon tudok így hirtelenjében elképzelni. Egyébként köszönettel tartozom azoknak is, akik lehetővé tették, hogy lovagolhassam őt hónapokon keresztül egyedül, mert annyi boldogságot, amennyi akkor volt az életemben nem tudom, hogy mikor fogok megint kapni. (hozzáteszem csak így zárójelesen, hogy most is nagyonnagy boldogság van, csak sajnos ez nemegészen engedi kiteljesedni.de legalább meg tudok néha erről is feledkezni)
Be kellett vallanom a mindennapi boldogságomat igazából nem ez a félelem árnyékolja be a legjobban, hanem az, hogy most mások is lovagolnak Gangin. Én tudom, hogy kell, és meg is értem (jó fogalmazzunk inkább úgy, hogy ésszel felfogom, de az érzelmi megértéstől még igencsak messze állok(ésakkor még szépítve fogalmaztam)), ráadásul nem szeretném, hogy a többi ló szenvedjen, mert ígyis iszonyatosan sokat mennek szegények. De egyszerűen szörnyű látni, ahogy lovagolni nem tudó emberek szedik szét a lovam száját, pattognak a hátán, téves segítségeket adnak neki, és megengedik, hogy a ló a csigánál is lassabban vonszolja magát, miközben a fejét enyhén szólva előretolja és az összeszedettségnek még jóindulattal sincs nemhogy a közelében, de szerintem több kilométeres körzetében SEM. Amikor én tudom, hogy az a ló olyan gyönyörűségesen tud menni mint egyik másik sem (najó lehet kicsit elfogult voltam:D). Olyan összeszedett tud lenne, hogy azt bárki megirigyeli és lássatok csodát, amikor nem ültek rajta ezek az inkábbnemmondoksemmilyenjelzőtmertavulgárisenyhekifejezésleszamondandómjellemzésére emberek akkor még a hátsó lábát is megemelte és jééé megtanult dinamikusan menni. Most hol tartunk? sehol. Úgy érzem, hogy tök mindegy, hogy mit csinálok vele, mert úgyis visszahúzzák. Nem tudunk úgy haladni, mint előtte, ami igazából teljesen természetes ha előttem egy olyan gyerek ül rajta, aki még hírből se hallott az idomításról nemhogy érdemben hozzá tudjon tenni valamit. Namondjuk még mindig jobb, mint azok akik próbálkoznak és csak az lesz a vége, hogy rángatják a ló száját (énmeg sírógörcsöt kapok közben háromszor a lovarda 10 különböző helyen, deez a történet szempontjából lényegtelen). Olyanokon gondolkozok, hogy abbahagyom a lovaglást, mert ezt egyszerűen nem tudom elviselni. Azt pedig szintén nem, hogy elmenjek máshová lovagolni, mert én Gangin szeretnék lovagolni és igazából most senki máson.
Lehet, hogy egyszer majd képes leszek elfogadni őt úgy, mint életem egy szépséges korábbi fejezetét és egyik legfontosabb szereplőjét, de most még nem akarom. Vele akarok maradni, ameddig csak lehet. Tulajdonképpen mindig vele akarok maradni. Szeretném ha a hátralévő életem majdnem minden egyes napján jönne oda hozzám, ahogy kinyitom a karám kapuját. Szeretném ha továbbra és élvezettel ugrabugrálnánk együtt. Szeretném ha továbbra is megmaradna egy idióta dögnek, aki minden hülyeségtől megijedt, de hogyha kell akkor összeszedi magát és ő megmutatja. Szeretném ha továbbra is ő maradna az a ló, akiben feltétlenül megbízok. Szeretném, ha továbbra is vele bohóckodhatnék és nézhetnénk mindketten hülyének a másikat. Szeretném, ha megtanulnánk még egy csomó hülyeséget együtt. Sőt még azt is szeretném, ha a jövőben is százszor megsértődne rám azért, mert nem mentem ki, akkor amikor szoktam. Mindent szeretek benne, az összes hisztijétől kezdve a makacsságán és a néhanapján megmutatkozó szeretetén keresztül. Nem tudom elképzelni jelenleg más lóval az oldalamon csak vele. Meg fog ez változni valaha? Nemtudom. Azt biztosan tudom, hogy ha együtt kell, hogy maradjunk, akkor nyilvánvalóan úgy is fogunk, ha pedig azt hozza az élet, hogy külön kell válnunk, akkor addigra valahogy csak kész leszek rá és tudom, hogy őt soha az életben nem fogom elfelejteni.
Azt tudom, hogy nem lesz könnyű.
Nagyonnem.
